„-Mondtam már hogy
szeretlek? – kérdezte a fiú míg lágyan végig simított a lány arcán.
-Nem is tudom.. –
gondolkozott el – azt hiszem még nem – rázta meg játékosan a fejét.
-Te kis gonosz, na
várj csak – térdelt fel a fiú s a lány oldalához érve csikizni kezdte, mire ő
hangos kacagásba kezdett.
-Neee, kérleekh.
-Kérem a varázsszót –
mosolygott a fiú közel a lány arcához, de a lány nem válaszolt. Ehelyett
elkuncogta magát és a fiúnak több se
kellett ugyan ott folytatta a csikizést, ahol abbahagyta a varázsszó hiányában.
A vékonyka nevetés hangja már beharsogta az egész környéket.
-Jó,, okéh..csak..
fejezd bee – szűrte ki magából nehézkesen, mire a fiú kínzása enyhülni kezdett.
A lány két keze közé fogta a fiú arcát s egy apró csókot lehelt telt ajkaira –
Szeretlek – mondta fényesen csillogó íriszeibe, amit a lenyugodni készülő nap
narancs és vörös színben pompázó fénye világított meg. Majd gyengéd falatnyi
csókok követték egymást sorban, ezt követően a fiú a lány mellkasára hajtotta
fejét. Ujjaikat összekulcsolva figyelték a lemenő világítótest szépségét, ami a
víz lágyan sodródó hullámain tükröződött. Testük a felmelegedett homok szemcséi
között nyugodott, s néha egy-egy sirály hangja olvadt össze az óceán hangos
morajával. A lány a szabad kezével hol a fiú selymes dús haját, hol bársonyos
arcbőrét simogatta folytonosan. Mintha megállt volna az idő abban a minutumban,
nem létezett számukra semmi, csak is egymás. Kis idő múltán a fiú felemelte
fejét a lány egyenletesen dobogó szívéről és a homokba könyökölt, gyönyörködve pásztázta
végig a lány boldogsággal teli mosolygós arcát, majd ajkait lágyan hozzá
érintette homlokához egy puszi erejéig s végül elvesztek egymás tekintetében,
míg kezük még mindig össze volt kulcsolva. Perceken keresztül figyelték a másik
legapróbb arcrezdülését. Ott és akkor nem volt szükséges egyetlen szóra sem. A
tettek és mozdulatok mindennél többet jelentettek. Ha lehetne sem létezhetne
tökéletesebb pillanat. Az egész helyzet olyan hatást adott akár egy festmény,
egy mesébe illő csodás festmény a legfinomabb ecsetvonásokkal díszítve. Ahol
két szerelmes fiatal némán egymás arcát fürkészték naplementével a háttérben.
Megszűnt kettőjük körül a külvilág. Csak a fiú és a lány, senki más. Csak ők,
ketten.
-Életem legjobb
döntése voltál – suttogta közel a lány ajkaihoz majd egy édes puszit nyomott
rájuk, mozdulatát megismételte még egyszer, majd megint újból. Végül érzéki
csókba forrtak össze , ajkuk lomhán játszadozott egymással, míg a lány karjait
felvezetve a fiú nyakára körülfonva közelebb vonta magához. Abban a csókban
benne volt minden, amit egymás iránt éreznek. Bizalom, önzetlenség, boldogság
és persze legfőképp felhőtlen szerelem.” –Bzzzz *ébresztő óra csörgés* Az a
bizonyos hang, ami elválaszt minket a saját magunk által elképzelt kis fantázia
világtól. Ahol minden úgy történik,
ahogy mi szeretnénk. Ott nincsenek kikötések, nincs aki megszabja képzeleteink
határait. Az álmok az elfojtott vágyak megnyilvánulásai. Olyan vágyaké, amiket
szeretnénk beteljesíteni, legyen az elérhető vagy akár még elérhetetlen is.
Többek között az álmaink még a rejtett titkaink hordozói. Minden mese egy
rejtekhely. A fantázia köntösébe burkolt, életbevágóan fontos titok. Mikor
felébredünk és arra eszmélünk hogy mind ez amit eddig átéltünk csupán álom volt
megpróbáljuk felidézni még mielőtt veszni hagynánk őket. Majd mikor újra eljő
az éj reménykedve bújunk ágyunkba, hátha újra álmodjuk, vagy legalább eddigiek
folytatása elménkbe kúszik míg alszunk. Vannak emberek, akik a saját álmaikba,
saját fantázia világukba menekülnek. Akik alig várják azt a percet hogy haza
érjenek egy nehéz nap után és végre álomra hajtsák fejüket, ezzel elterelve
gondjaikat, fájdalmaikat. Az álmok valóra is válhatnak, különben a természet
nem ösztönözne bennünket arra, hogy álmodjunk. Így hát álmodj
tovább és láss meg minden pici csodát. Élj úgy a perceken át, hogy egy nap a
világ.
~ HyeSu
~ HyeSu
