(Fél)Testvérek?! Part 1 (Kibum)

Gyűlöltem a munkámat. De ki nem gyűlölne tizenkét-tizennégy órát, harminc fokban, bunkó munka társakkal összezárva eltölteni? Szerintem senki. Én sem sokáig húzom itt az időt. Már csak pár nap és itt hagyom ezt az egész kócerájt. Amúgy sem illek ide, hiszen félig ázsiai származásom miatt utálnak az emberek. Jelenleg is dolgozom, és hallgatom munka társaim utálkozását.
- _____ hozz be kocsit -szólt az egyik munka társam. Szó nélkül indultam ki a csarnokba mikor találkoztam a főnökömmel, aki vagy 5 Ázsia férfival szaladgált.
- Téged kereslek -kiáltott oda nekem. Fülem ,farkam behúzva siettem elé, közben próbáltam a lisztet leporolni magamról.- _____ ők itt a Koreából jöttek és ha jól vettem le téged keresnek.
Nagy szemekkel néztem rájuk. -Miben segíthetek? -kérdeztem
-Kisasszony jöjjön velünk kérem van valaki akit be szeretnénk önnek mutatni. -én csak értetlenül néztem rájuk.
-Egy pillanat rendbeszedem magam -feleltem majd indultam volna fel de nem engedtek
- kisasszony erre jelenleg nincs időnk. Jöjjön ha ideadja a kulcsát lehozzuk a ruháit.-biztatott. Hogy féltem-e? Talán. De azonban izgatott is voltam, mivel ázsiai emberekkel találkoztam. Kulcsomat odaadtam az egyik férfinak aki a főnököm után ment. Mi elindultunk kifelé. A kapunk kiérve két kocsi állt ott. Az egyik egy BMW I8-as ahogy megláttam lábam földbegyökeredzett. Gyönyörű volt. A lámpa fénye megcsillant rajta.  Majd az ajtaja is kinyílt. De mielőtt megláttam volna ki az megfordítottak.
-Ne ilyeden meg. Csak elakarjuk mondani, hogy maga félig Koreai. Az édesapja részéről. Hogy ezt honnan tudjuk? Önnek van egy fiú testvére. Ő  kerestette fel magát. Bár nagyon nehéz volt önt megtalálni, és még nehezebb,hogy őt elhozzuk ide feltűnés nélkül.-már kezdtem kényelmetlenűl érezni magam. Sőt nagyon fáztam, majd hírtelen egy kabátot terítettek rám. Azon nyomban megfordultam. Szemeim kétszeresére nőttek. Ott állt előttem akire mindig is felnéztem. Az az ember aki segített túlélni mindent, csupán a hangjával.
-Donsaeng -hangja teli volt melegséggel és megkönnyebbülőssel.  Itt volt előttem. Magyarországon. Kim Kibum, és a húgának hívott. Ő lenne a Bátyám? Ő az én fél testvérem?

Are you not afraid? (Minho)

A konyhában ültünk, csak mi ketten. Fura volt, hogy a többieknek pont dolguk akadt. De mindegy is. A helyiséget betöltötte a cseresznyés dohány illata, imádtam ezt a cigarettát. Mindig meg tudott nyugtatni.
- Édesem?-szólt nekem Minho
-igen?
-miért vagy ilyen nyugodt? Te is tudod, hogy maximum 3 hetünk van. De te semmit se teszel mond miért van ez?- kezdett el háborogni.
-Mert én nem félek a haláltól! -jelentettem ki.
-Nem félsz?
-Nem! Átéltem olyan dolgokat, melyek megtanították, hogy ne féljek! Tudod mosolyogtam mikor legszivesebben meghalltam volna, mikor én voltam a vad, és mindenki rám "vadászott" ,túléltem. Túléltem azt, hogy megerőszakoltak, majd a gyermekem elvesztését. De ezt a betegséget már nem tudom. De tudod voltam nagyon boldog is ám. Te tanítottál meg tisztaszívből szeretni, te mutattad meg, milyen is az ha az embernek vannak barátai. Szeretlek én hercegem, de ezt én elfogattam. -megfogtam a kezét és rámosolyogtam. Szeméből hangtalanúl folytak a könnyek. Sosem ismerte a múltamat. Szánalomra méltó az egész. És mégis most, hogy tudom mindjárt meghalok könnyebb volt elmondanom neki.
-igérem neked ott leszek veled. Az utolsó pillanatig szeretni foglak.-suttogta, majd ő is rágyújtott.
Fura volt őt cigivel látni. Mindig utálta ha én gyújtok rá. De most ketten együtt töltjük meg cseresznye illatu füstel a házat.  Minden olyan nyugodt és békés. Hmm milyen bódító ez az egész.
-menjünk feküdjünk le-suttogtam eloltottam a cigarettát, majd kerekes székemmel az ajtóba gurultam. Segített a földszinti szobába bemenni majd átrakott az ágyra.
-szeretlek !-suttoga fülembe
Ez volt az utolsó szó amit ebben az életben hallottam