The dance is my life (Jungkook(Bts) )

Világ életemben, a tánc éltetett. Erre már akkor rájöttek a szüleim amint lábra álltam. Ennek köszönhetően már óvoda óta táncoltam. Más szülők furcsán néztek édesanyámra, mikor elvitt a tánc tanárhoz. De én a világ legboldogabb embere voltam azokban az órákban mikor én a táncteremben energiát nem spórolva táncolhattam. És itt vagyok most húsz évesen, és rombadölnek az álmaim. Az ami eddig a legtöbb örömet jelentette számomra, a legnagyobb fájdalmat is okozza. Nem tudtam elkerülni. De így is folytattam nem adtam fel. Így jutottam idáig. Ma meghallgatásra megyek és elfogyott a fájdalom csillapítóm. Minden egyes lépés megtétele hatalmas fájdalommal jár, de arcomon mosoly és önbizalom. Nem hagyom, hogy mások gyengének lássanak.
-Moon Danbi-szólítottak. Gyorsan siettem a terem felé ahol a jövőmet reméltem. Belépve a nem túl tágas terembe, egyből kiszurrtam őket bár csak öten voltak ott. De engem csak ő érdekelt. A kicsi Maknae Jungkook. Bár ez fordítva nem lehet elmondani, unottan figyigyelte az egészet, már attól tartottam, hogy elalszik. Jelenleg 2 posztra pályáztam meg a BIG hit-nél mint háttértáncos, vagy mint koreográfus. Mind a kettőt imádtam volna hisz táncolni nekem mint lélegezni. Bemutatkoztam mindenkinek majd elindítottak egy számomra igen kedves számot. Ajkaimon mosollyal álltam neki táncolni, bár a fájdalom minden egyes lépésnél erősödött.
- Ki kell tartanod Danbi. Ezért küzdöttél az, hogy a térdeid rosszak nem azt jeleni hogy fel kell adnod. -korholtam magam miközben a testem automatikusan mozgott a zene minden egyes ütemére. 3 perc és 45 másodperc. Csupán eddig tartott a dal. Arcomon mosoly terűlt szét amint befejeztem. De a reakciók, valahogy nem ezt vártam. Azt hittem le lesznek nyűgözve de ehelyett unottan néztek.
-Nos kisasszony köszönjük magában megvan a tehetség elvégre közel húsz éve táncol, a lelkesedés is meg van önben, így alkalmazzuk magát. Mely pozíciókra jelentkezett?
-Koreográfus, és háttér táncos. -feleltem határozottan. Feltehetőleg a menedzserrel beszélgettem
- Rendben ezentúl maga lesz a Bagtan boys új koreográfusa. Mivel a régi felmondott így holnap már munkába kell állnia, ugye nem gond? -mosolygott rám.
- Dehogy gond. Nagyon örülök, hogy megkaptam a munkát. Ígérem nem fognak bennem csalódni.-hajoltam meg tisztelet tudóan. Majd elhagytam a termet. A portástól elkértem a -még jövetelemkor-elkobzott táskám és kabátom majd haza indultam. Már két éve egyedül éltem. Örültem is meg nem is, mivel esténként mindig egyedül voltam és én utáltam egyedül lenni. De hát a sors ezt dobta. Hazaérve, felkaptam a fájdalom csillapító receptjét a patikába szaladtam kiváltani. A patikus néni mindig örömmel fogadott és mikor nem volt bent senki, mindig beszélgettünk. Egyedül ő tudta, hogy ma meghallgatásom lesz. Belépve a kis patikába egyből rám kapta tekintetét.
- Hogy sikerült?-kérdezte izgatottan
- Szép napot  ahjuma, felvettek -mosolyogtam rá boldogan. Annyira örült nekem, hogy még boldogságában el is sírta magát. Sokáig beszélgettünk, majd hazafelé vettem az irányt. Éreztem, hogy bedagad a térdem. Remek már csak ez hiányzott. Pedig meg sem erőltettem, sőt szinte ma pihentettem. Mikor hazaértem egy kád langyos vízbe ültem közben bevettem a fájdalom csillapítót. Most már lazíthatok. A vízben ülve elgondolkodtam kik is voltak ma ott. Jungkook az biztos, meg Namjoon is. Hoseok, Taehyun , és Suga.  Kíváncsi vagyok rájuk milyen hatással voltam. A kádból kikászálódva, a törölközést követően kedvenc Gumball-os pizsimbe bújtam, majd az ágyba. Jólesően elterűltem és már aludtam is.
Másnap reggel az ébresztő idegesítő hangjára keltem. Ránéztem az eresztőre. Hajnal három. Minek is kelek én ilyen korán? Aztán beugrott, én meg kiugrottam az ágyból.
Gyorsan kávéztam és felöltöztem. Reggeli fog mosás, és irány a Big Hit. Izgultam. Igazából kaptam tegnap egy sms-t miszerint ráérek 6-ra bemenni, de tőlem biciklivel jó másfél óra az út, és még a szerződést is alá kell írnom. Imádtam a mozgás minden fajtáját. Ez meg is látszik hiszen vékony vagyok de nem az elől deszka hátul léc típus. Mivel félig magyar vagyok, elég dús keblekkel ajándékozott meg a jó isten így mondhatom magamra hogy dögös voltam. Beérve az ügynökségre, a portás már mosolyogva fogadott és elirányított a főnökhöz. Amint feljutottam hozzá kopogtam egy halk "szabad" után benyitottam.
- Jó reggelt Moon Danbi  vagyok. És a szerződést jöttem aláírni.
- Áhh igen a BTS új menedzsere. Nem gondoltam volna hogy nőt vesznek fel.- csóválta a fejét. Nem értettem. Elém tolt egy köteg papírt.-ezeket írja alá és töltse ki ahol kell alatta ott a fiuk napirendje. Ezt kell követnie és alkalmazkodnia.-mondta majd bíztatóan rám mosolygott.- És a legfontosabb hogy tartson ki. Ne hátráljon-mosolygott én meg elhagytam az irodát. Akkor még nem sejtettem mire értette ezt. De alig egy óra múlva mindenre fény derült.

Sziasztok! Elég rég írtam bármit is és most 2 ficibe is belekezdtem. Az egyik ez :D ezt az egyik kicsi donsaengemnek Anettnek írom :) bár rövidebbre terveztem de mégis lesz még 1 része minimum. A másik egy os amit szintén kérésre írok. Remélem tetszeni fog mindenkinek sok sok puszi :*

Murder( optional Bias)

-A boldogság csak illúzió. Hiába akarja az ember elhitetni az ellenkezőjét, csak mégnagyobbat csalódik. Hiszi azt, hogy minden rózsaszín, de ez az állapot csak pán napig illetve hónapig tart. Aztán jön a felismerés és minden atomjaira hullik szét. A boldog idilli világot, felváltja a szomorú igaz, de annál fájdalmasabb igazság. Felemelő pillanat mikor az egyik pillanatban még repülsz, a másikban meg már a pokolban érzed magad.  Ilyenkor az elején bármit megtennél, hogy visszaszerezd még néha kapsz egy egy cseppnyi reményt, de hamar rájössz , hogy ez mind színjáték azért, hogy nyomorultúl érezd magad.  Ekkor már azt hiszed, az öngyilkosság az egyetlen elfogadható módja annak hogy boldog legyél.- monológom végén egy keserű mosolyt engedtem meg magamnak
- Ezek szerint megint összevesztetek-jelentette ki meggyőzödve
- Végleg szakítottunk, mert őnagysága nem képes felfogni, hogy Én nem egy rohadt játékszer vagyok. De a fura az hogy haragot nem érzek. Sőt semmit. Az a szó hogy boldogság semmit sem jelent már számomra. Itt már te is tudod mi segít.
- Hülye vagy ha eldobod az életed.
- Én nem dobom el! Ő már elvette. Hiszen ő az én gyilkosom. Ő az aki kitépte, majd eltaposta a szívemet, porrá örőlte a lelkemet, így a testemnek sincs helye ebben a világban.- arcom beesett volt, mosolyom se volt régóta őszinte és ezt ő tudta a legjobban. Alig egy hónap alatt lettem ilyen. És ő ezt végig kisérte.
-Ne mond ezt, én itt vagyok és segítek neked! -hangja kétségbeesett volt és megszorította a kezemet.
- Oppa, én sose kérném hogy miattam tedd tönkre magad. Csak lépj túl rajtam és emlékezz a szép napokra. Emlékezz azokra amikor még boldog voltam veled.- kezemet kihúzva szorításábol indultam meg kifelé.
                                                           ***
2 évvel korábban

-Oppa szerelmes vagyok- arcomon felhőtlen mosoly éss boldogság látszott
- Na cicu ki rabolta el kicsiny szívedet? - símogatta meg arcomat fogadott báttyám
- Csodálatos fiú. Annyi minden közös van bennünk két nap múlva bemutatom neked jó?- úgy viselkedtem mint egy tíz éves kislány pedig már huszon kettő is elmúltam.
-Rendben picur.  De ha egyszer is sírni látlak miatta esküszöm, hogy én ölöm meg! -hangja komolyan csengett bár én nem vetem komolyan. Aztán eljött az idő, melynek egy pofon lett a vége, amit ugyan soha nem mondtam el senkinek ő mégis megtudta. Akkor alig bírtam leállítani, hogy ne verje meg. Akkoriban, mindig azt hittem én nem tudom teljesíteni a vágyait. Én csak tűrtem végig, drága báttyuskám végig ott volt velem amiért iszonyat hálás vagyok neki.

                                                   ***

Gyönyörű volt a csillagokkal teli éjszaka. A mi parkunkban voltam.
Én tízenkét ő tizennégy éves volt mikor találkoztunk itt. Tél volt.
Épp hóembert építettem egyedül mikor odajött hozzám hogy sgít. Nem tiltakoztam.
Azóta van mellettem. Elterűltem a földön, még érezni lehetett a nyarat. Mellettem két üres doboz nyugtató és egy üveg suju. Biztosra akartam menni. A táskába egy levelet hagytam neki, tudtam hogy úgy is megnézi.
Éreztem, hogy nincs már velem többé. A szívem majd megszakad de még mindig futottam a parkunk felé. Hiszen ott volt a legboldogabb. Ott lettem én a legjobb barátja, és ott talált rá mindig a békességre. Még mielőtt elindultam hívtam a mentőket, reményeim szerint ők már ott lesznek. Csalódnom kellett, a parkra sötétség borúlt. Ő ott feküdt a fűben arcán egy őszinte végeérhetetlen mosoly.
- Nem teheted ezt velem! Nem hagyhatsz itt érted? Nekem már csak te maradtál. -kezdtem el kiabálni. Ekkor futottak be a mentők, ők csak a drága fogadott hugom testét vitték be. Én is menni akartam de nem vittek. A táskája a földön hevert. Felkaptam, és hazavittem. Reménykedtem benne hogy a korház jó hírekkel szolgál. Hazaérve a táska kiborult. Meglepődve vettem észre, hogy egy nekem címzet levél van benne.
KÍváncsian bontottam fel.

Drága Báttyus!

Ha ezt olvasod akkor az orvosok már az életemért küzdenek, de hiába. Sajnálom. Tudod , köszönök mindent. Te voltál a szívemben a napfény.
Az a tizenkét év, ráébresztett hogy mindig is szerettelek, néha jobban is mint egy testvért.  Tudom ezek után el kellett volna mondanom mi nyomja a szívem de nem tehettem. Neked egy olyan lány kell aki nem törött mint én.. Hálás vagyok mindenért. És ne sírj sokat jó?
MIndig a holnapra gondolj.  Fentről vigyázok rád.
      Őszinre szeretettel  hugod.!

Igaza volt a korházban nem tudták megmenteni a életét. A temetést én szerveztem, mert a szülei tejesen összetörtek.  Sosem fogom elfelejteni a mosolyát, a kisugárzását és a szeretetét. Ő mindig is a hugom, és a szerelmem marad.

At all this Better (Kyungsoo, Luhan ) Part 1

Annyi minden van, amit el szeretnék mondani. Megannyi emlék, mely lassan felemészt. De nem tehetem. Mosolyogva ülök veled szemben, és azt kívánom közben, hogy történjen velem valami, ami miatt képtelen legyek elmondani, hogy ennek a kapcsolatnak vége. Bal kezemen amit eddig rejtegettem ott díszeleg, csúfosan az eljegyzési gyűrű. Mind a kettőnknek fájna ez a szakítás. De nem tehetek mást. Mond Kyungsoo, hiányoznék? Ki kellene mondanom, de nem teszem. Ahhoz túlságosan szeretlek.Lassan feltűnés mentesen lehúzom majd zsebre rakom a fájdalmas igazságot. Lelkem egy része megkönnyebbült, mosolyom őszintébb lesz.
-Mond Mimi eljönnél velem pár napra Párizsba? Minden le van szervezve, már csak te kellesz.-mosolya a lehető legőszintébben hatott ebben a csúf világban. És tessék megint nem tudok ellenállni neki!
 - Természetesen- mosolyogtam rá. Megbeszéltük, hogy három nap múlva indulunk, hiszen neki is el kellett intéznie a szabadságot a munka helyén. Hazaérve csak levetettem magam a kanapéra, és előhalásztam az ominózus baj forrást. Hogy szerettem-e Luhant? Persze hiszen annyi minden fűzött hozzá, de Kyungsoo. Ő merőben más mint Luhan, vele ... Vele olyan teljes minden. Mintha a világon nem lenne nálam boldogabb ember miközben vele vagyok. Fáradtan sóhajtottam fel, majd a konyhába mentem valami vacsorát főzni. Állandó vacsora vendégem, legjobb barátnőm és egyben bizalmasom, SuYeon volt. Most is nagy robajjal csörtetett be a házba.
-Elmondtad neki?-kérdezte egyből.
-Szia Yeon, igen én is örülök hogy itt vagy. És nem nem mondtam el neki.-sóhajtottam
Barátnőm megértően megölelt, és úgy maradtunk amíg a sütő nem kezdett el jelezni, hogy az étel készen van. Csendben fogyasztottuk el az ételt.
- Szerinted én rossz ember vagyok?

- Miért lennél rossz ember?-kérdezett vissza értetlenül

- Mert itt van Luhan,de én Kyungsooval vagyok. Három kicseszett nap múlva Párizsba repülök vele, és még nem találtam ki mit mondjak a vőlegényemnek.
- Ugyan drágám, mond azt, hogy velem leszel, én úgy is lelépek a szüleimhez külföldre.- mosolygott rám
Hálát adtam  az égnek, hogy SuYeon mindig mellettem volt és segített. Barátnőm szorosan magához ölelt és így aludtunk el. Másnap későn keltem és már egyedül voltam egy kis cetlivel a párnámon. Aranyos volt Yeontól ezek a kis elköszönések. Hamar rendbe szedtem magam, és elindultam vőlegényemhez. Tudtam, hogy az irodában fogom megtalálni, így a taxiban is azt a címet adtam meg. Nagyon aggódtam azon, hogy Luhan velem akar jönni. De ezt nem tartottam valószinűnek.

-Kis asszony megjöttünk-szólt kedvesen a soför.kifizettem majd a portás kedvesen köszöntött.

- Az uraság, jelenleg még tárgyal, körűlbelűl egy fél óra és itt lessz.-mosolygott rám a bácsi. Mosolyogva megköszöntem, majd leültem az egyik fotelbe. Így több időm lessz lehiggadni, és gondolkodni hogyan jutottam el eddig, hogy kettő emberért vagyok oda. Mert bizony Luhant is szeretem. Hiszen, igaz, hogy kényszer házasság és hogy együtt nőttünk fel, de nagyon sok dolgon mentünk keresztűl és úgy neveltek, hogy szeretnem kell. Másrészről itt van Kyungsoo, akibe csak úgy beleszerettem. Ő nem gazdag és az álmainak él mégis kifizetett egy párizsi utat kettőnknek, hogy velem legyen. Szörnyen érzem magam.

-Minyoung kedvesem hát te itt?- jött oda hozzám Lulu pár ügyvéd társaságában.

-Szép jónapot uraim-halyoltam meg az idegenek előtt-csak valamit szeretnék kérdezni, de látom zavarok. Ha ráérsz munka után meghívlak vacsorázni.-mosolyogtam rá.

- Ez jól hangzik. Hétre ott vagyok nálad rendben?-adott egy lágy puszit ajkamra,és megölelt.-remélem alkalmam lessz egy egész éjszakához  veled-suttogta még a fülembe és elengedett. Nagyot nyeltem és gyorsan elköszöntem a többiektől. Siettem haza felhívni SuYeont. Nem akartam "úgy" kettesben lenni Luhannal. Ezért megbeszélem vele hogy kilenc óra fele toppanjon be. Szerencsémmre belement. Ő ammúgy se csípi LUhant mert szerinte egy beképzeelt ficsur.Este hétig még bőven volt időm, de a vacsorának már öt órakkor nekiálltam. Az idő gyorsan elszalad ha az ember egy kínos beszélgetésre hivatott. Fé óra alatt letudtam a fürdést és a sminkelést, hogy Lulu azt hidje minden rendben. Kopogtak. Az órára sandítottam ami fél hetet mutatott. Ajtót nyitottam, de nem Lulu hanem Kyungsoo állt ott, szemei könnyesek voltak.

-Jesszusom mi történt? -kérdeztem egyből miközben behúztam a nappaliba. Szorosan ölelt magához.

-Mimi én... én annyira sajnálom. Nem tudok máshoz menni. Csak te kellesz nekem. -hadovált össze vissza.

-Kyungsoo ebből nel értek semmit. Gyere vidd le a kabátod és ülj le a nappaliban csinálok teát.-ezzel otthagytam. A konyhában a telefonomért nyultam, hogy soljak Yeonak hogy ne jöjjön, de meglepetésemre Lulutól jött egy SMS, miszerint fontos elintézni valója akad így tegyük át máskorra. Visszaítam neki, hogy megértem. Ezekután mihamarabb írtam barátnőmnek is. A geát két perc alatt megcsináltam, pont olyanra, ahogy Soo szereti.

-Tessék. Vigyázz forró! És akkor most meséld el nekem mi zaklatott fel ennyire?-simogattam meg a hátát.

-Jongin korházban van- suttogta el. Jongin Kyungsoo legjobb barátja, sőt szinte a testvére.

- Mi történt?- kérdeztem aggódva

-Elütötték. Egy bizonyos Lu Han ittasan vezetett, de persze ő nem kap semmit mert egy cég fejese. -háborgott. Bennem még az ütő is megállt. 

-Ez mikor történt?

-Ma hajnalban.-felelte elfulló hangon.

Akkor azok nem ügyfelek hanem auz ügyvédei voltak.. Nagyot nyeltem. Nem lehet és ő még nyugtatott. 

-Kyungsoo kérlek maradj itt rögtön jövök. Érezd itthon magad. -adtam neki egy gyors csókot és már rohantam is. Ez feltette az i-re a pontot. A kreszt leszarva hajtottam a lakására. Tudtam, nem is inkább csak éreztem, hogy ott lessz. Leparkoltam a háza előtt és felcsörtettem. Szerencsére volt kulcsom, így gond nélkül bejutottam. A nappalit és a konyhát is átnéztem, hogy ott van e de sajnos nem volt. A hálószobája és a fürdő marad de a szoba esett előbb kézre. De amint benyitottam, és ott láttam az minden eddiginél nagyobb pofont adott. 

- SuYeon- suttogtam legjobb illettve Volt legjobb barátnőm nevét aki a Volt völegényemen lovagolt.

-Minyoung én ezt meg tudom magyarázzni-nézett rám kétségbeesetten Luhan.

-Felesleges. De remélem boldogok lesztek. Ó és Luhan itt a gyűrűd-dobtam hozzá és elsiettem. A kulcsát itt hagytam az előszoba közepén és amilyen gyorsan csak tudtam hazahajtottam Soohoz, remélve nem haragszik rám.

(Fél)Testvérek. Part 2.(Kibum)

Lehetetlennek gondoltam hogy ő a rokonom legyen hiszen ő egy híresség, én meg egy földönfutó kis senki. De mégis amikor megölelt úgy éreztem hazataláltam.
-Annyira örülök neked. Már négy éve kutatok utánad. elsem tudod képzelni mennyire jó érzés végre megölelni téged.-törölgette a könnyeit.
-Sajnálom- hajtottam le a fejem- én nem akartam gondot okozni neked. Sőt senkinek sem. -és itt elkezdtem sírni. Hiszen eddig azt sulykolták belém hogy semmit sem érek, senki sem szeret és most itt van ő, aki alig két perce látott meg és már azt mondja, hogy szeret. Mindig is ezt akartam hallani. Fura dolog ez az egész. Ő gyengéden átölelt.
- Gyere, menjünk haza. Vagyis hozzád, ha nem gond, bár nemsokára mennem kell.-hajtotta le szomorúan a fejét.
-Hát nem tudom hogy a nevelőanyám mit szolna hozzá... de gyere menjnk hozzám.- mosolyogva megfogtam a kezét és gyalog indultam meg vele. Igaz hogy messze laktam, de éjszaka valami csodálatos volt az erdőben sétálni. Félősen fogta a kezemet, de annál több erőt adott nekem. Minden apró kis neszre felkapta a fejét. Aranyos volt.
-Ne félj csak néhány nyuszi, meg őzike az.-nyugtatgattam. alig láthatóan bólintott de a kezemet nem engedte el. Úgy egy óra alatt hazaértünk. Halkan nyitottam ki az amúgy is nyikorgó bejárati ajtót. Természetesen "anyám" már ott volt és várt rám. mint minden este.
-Mivan már kurválkodsz is újjabban?-köpte nekem a szavakat. Felvont szemöldökkel mentem el mellette mögöttem Kibum akinek a karját elkapta és kifelé kezdte húzni. Nem ellenkezdtem vele így én is kimentem a ház elé.
-Sajnálom.-hajtottam le a fejem-azt hittem ilyenkor még alszik. Úgy is csak éjjel szoktam hazajönni.
-Mit mondott neked? -arcán látszott, hogy dühös volt.
-Azt hogy kurva vagyok.-keserűen felnevettem.-Oppa nem mehetnék veled? Könyörgöm csak vigyél el innen.- térdre esve kezdtem el sírni. Nme bírtam már ezt a lelki terrort amit ő alkalmazott. Túl sokáig tűrtem. Elfogyott az erőm.
- Gyere menkünk csomagoljunkössze neked és elviszlek magammal.-simogatta a hátamat. Bár én kértem nem hittem volna hogy igent mond. Örömmel ugrottam a nyakába és azt hajtogattam neki, hogy szeretem. Mikor eláltak a könnyeim, ismét bementünk de ezúttal nem állt az utunkba. A  szobám fel volt dúlva. Gondolhattam volna hogy nem hagyja bosszú nélkül az előbbit. A kedvenc ruháim, és plüssállataim szétszaggatva. Nehezen de megálltam sírás nélkül, és elővettem egyetlen kis böröndömet mejbe a maradék kis ruháimat pakoltam be.
-Miért tesz ilyet?-kérdezte hírtelen Kibum.
-Én is szeretném tudni. Sosem értettem miért utál. Pedig én mindent megcsináltam itthon. a munka mellett vezettem a háztartást, bevásároltam. De ezt kapom cserébe.-vontam vállat. Nagyon hamar végeztünk a bepakolással. -Oppa ugye nem fogok neked gondot okozni mert akkor inkább maradok.
-Ne beszélj butaságokat. Te sosem okoznál nekem gondot! sőt velem és a srácokkal fogsz a dromba lakni. Már beharangoztalak.-simogatta meg az arcomat.-De gyere idehívtam a kisérőimet. Kimegyünk a reptérre és nemsokára az új otthonodban leszel.
El sem tudtam képzelni ennél szebbet. Komolyan mint egy tündérmesében úgy éreztem magam, tudtam hogy valami baj még lesz de evvel most nem akartam törődni. Jelenleg csak boldog akartam lenni. és semmivel sem törődni.

                                                                           *****
Két év telt el azóta, hogy Koreába jöttem Kibumal. Elösször féltem de a fiúk kedvesen fogadtak. Főleg Minho.
-Mim. Akkor ma este főzöl nekünk vagy menned kell valahova?-nézett kiskutya szemekkel Taemin.
-Főzök neked, de ne nézz így.-bújtam Bátyám mögé.
Taemin!-szólt rá erényesebben.-Téged is szeretlek de érte bármit megteszek. akár a világ végére is elmegyek
-Ugyan hyung már megtetted.-mosolygott pimaszul a maknae mire én kiosontam a konyhába, hiszem Bummie támadásba lendült és kergette a fiatalabbat. Lassan nekiáltam főzni, mire két kart éreztem a derekamon.
-Minho ha ezt Kibum meglátja kicsinál.-suttogtam.
-Nem érdekel Szeretlek. igazán megérthetné végre.-puffogott és erősebben szorított.-Taníts meg az anyanyelveden-szólalt meg hírtelen
-Vacsi után a tiéd vagyok. de ha nem főzök Taeminnie kiakad és megint elkezd hisztizni. Azt meg senki sem akarja.-kedvesem egyetértően bólintott majd elengedett és leült az asztalhoz. Főzés közben a gondolataimba merűltem. Le kell ülnöm Kibummal beszélgetni.Tényleg imádom és ő az egyetlen az életemben aki szeret. de ez már kicsit sok Hiszen Minho bizonyított már nem egyszer. Randizni is elvitt, vacsorát is főzött már, úgy bánt velem mint egy királynővel. Mire feleszméltem már rég mindenki evett.
-Oppa. beszélnünk kell! vacsi után ráérsz? Majd Jonghyun és Taemin mosogatnak.-osztottam ki a feladatokat. megvártam míg megeszi majd berángattam a dolgozószobába.
- Kérlek engedd meg Minhonak hogy legalább megcsókoljon. Szeretlek, teljes szivemből oppa de, nem óvhatsz meg mindentől 15 évig szenvedtem, de ez most olyan mintha megfolytanál. -a végét suttogtam. Féltem a reakciójától
-Sajnálom tudom hogy néha túl sok vagyok. csak tényleg féltelek. Te vagy nekem az egyetlen rokonom és aish jó megpróbálok nyugton maradni. mikor együtt vagytok. Szeretlek kicsi Donsaengem.-adott egy puszit.
És megtartotta az igéretét. Hónapokkal később már mosolyogva nézett minket és örűlt nekünk. Imádtam a bátyámat, és a kedvesemet  is. nélkülük talán nem éltem volna túl ezt az életet.

                                                                                         VÉGE!

(Fél)Testvérek?! Part 1 (Kibum)

Gyűlöltem a munkámat. De ki nem gyűlölne tizenkét-tizennégy órát, harminc fokban, bunkó munka társakkal összezárva eltölteni? Szerintem senki. Én sem sokáig húzom itt az időt. Már csak pár nap és itt hagyom ezt az egész kócerájt. Amúgy sem illek ide, hiszen félig ázsiai származásom miatt utálnak az emberek. Jelenleg is dolgozom, és hallgatom munka társaim utálkozását.
- _____ hozz be kocsit -szólt az egyik munka társam. Szó nélkül indultam ki a csarnokba mikor találkoztam a főnökömmel, aki vagy 5 Ázsia férfival szaladgált.
- Téged kereslek -kiáltott oda nekem. Fülem ,farkam behúzva siettem elé, közben próbáltam a lisztet leporolni magamról.- _____ ők itt a Koreából jöttek és ha jól vettem le téged keresnek.
Nagy szemekkel néztem rájuk. -Miben segíthetek? -kérdeztem
-Kisasszony jöjjön velünk kérem van valaki akit be szeretnénk önnek mutatni. -én csak értetlenül néztem rájuk.
-Egy pillanat rendbeszedem magam -feleltem majd indultam volna fel de nem engedtek
- kisasszony erre jelenleg nincs időnk. Jöjjön ha ideadja a kulcsát lehozzuk a ruháit.-biztatott. Hogy féltem-e? Talán. De azonban izgatott is voltam, mivel ázsiai emberekkel találkoztam. Kulcsomat odaadtam az egyik férfinak aki a főnököm után ment. Mi elindultunk kifelé. A kapunk kiérve két kocsi állt ott. Az egyik egy BMW I8-as ahogy megláttam lábam földbegyökeredzett. Gyönyörű volt. A lámpa fénye megcsillant rajta.  Majd az ajtaja is kinyílt. De mielőtt megláttam volna ki az megfordítottak.
-Ne ilyeden meg. Csak elakarjuk mondani, hogy maga félig Koreai. Az édesapja részéről. Hogy ezt honnan tudjuk? Önnek van egy fiú testvére. Ő  kerestette fel magát. Bár nagyon nehéz volt önt megtalálni, és még nehezebb,hogy őt elhozzuk ide feltűnés nélkül.-már kezdtem kényelmetlenűl érezni magam. Sőt nagyon fáztam, majd hírtelen egy kabátot terítettek rám. Azon nyomban megfordultam. Szemeim kétszeresére nőttek. Ott állt előttem akire mindig is felnéztem. Az az ember aki segített túlélni mindent, csupán a hangjával.
-Donsaeng -hangja teli volt melegséggel és megkönnyebbülőssel.  Itt volt előttem. Magyarországon. Kim Kibum, és a húgának hívott. Ő lenne a Bátyám? Ő az én fél testvérem?

Are you not afraid? (Minho)

A konyhában ültünk, csak mi ketten. Fura volt, hogy a többieknek pont dolguk akadt. De mindegy is. A helyiséget betöltötte a cseresznyés dohány illata, imádtam ezt a cigarettát. Mindig meg tudott nyugtatni.
- Édesem?-szólt nekem Minho
-igen?
-miért vagy ilyen nyugodt? Te is tudod, hogy maximum 3 hetünk van. De te semmit se teszel mond miért van ez?- kezdett el háborogni.
-Mert én nem félek a haláltól! -jelentettem ki.
-Nem félsz?
-Nem! Átéltem olyan dolgokat, melyek megtanították, hogy ne féljek! Tudod mosolyogtam mikor legszivesebben meghalltam volna, mikor én voltam a vad, és mindenki rám "vadászott" ,túléltem. Túléltem azt, hogy megerőszakoltak, majd a gyermekem elvesztését. De ezt a betegséget már nem tudom. De tudod voltam nagyon boldog is ám. Te tanítottál meg tisztaszívből szeretni, te mutattad meg, milyen is az ha az embernek vannak barátai. Szeretlek én hercegem, de ezt én elfogattam. -megfogtam a kezét és rámosolyogtam. Szeméből hangtalanúl folytak a könnyek. Sosem ismerte a múltamat. Szánalomra méltó az egész. És mégis most, hogy tudom mindjárt meghalok könnyebb volt elmondanom neki.
-igérem neked ott leszek veled. Az utolsó pillanatig szeretni foglak.-suttogta, majd ő is rágyújtott.
Fura volt őt cigivel látni. Mindig utálta ha én gyújtok rá. De most ketten együtt töltjük meg cseresznye illatu füstel a házat.  Minden olyan nyugodt és békés. Hmm milyen bódító ez az egész.
-menjünk feküdjünk le-suttogtam eloltottam a cigarettát, majd kerekes székemmel az ajtóba gurultam. Segített a földszinti szobába bemenni majd átrakott az ágyra.
-szeretlek !-suttoga fülembe
Ez volt az utolsó szó amit ebben az életben hallottam

Sajnálom.(Luhan Xiumin említésként.)

Amikor a legnagyobb szükségem
van valakire, senki nincs, akivel
meg tudnám beszélni a
problémáimat. De én nem is
akarok folyton panaszkodni,
másokat terhelni, viszont mindent
lenyelni még rosszabb.
Nem tudom megkülönböztetni mi
a jó, mi a rossz… nem tudom
megtenni, amit a szívem diktált,
mert az agyam teljesen mást
mond. Most adjam fel? Ami nem
megy, ne erőltessem? Várjam,
hogy minden az ölembe
pottyanjon vagy küzdjek azért,
amit szeretnék? Minden ellent
mond saját magának és így
teljesen összezavarodik az ember.
Miért nincs senki, aki meghallgat?
Miért nincs(enek) most itt az(ok),
az ember(ek), aki(k)re mindig
számíthatok? Most van rá(juk) a
legnagyobb szükségem, de ő(k) ezt
nem is sejti(k). Elhagyatottan kell
megvívnom magammal a csatát,
de én nem akarom, hisz egyedül
nem megy, túl gyenge vagyok
hozzá. Szükségem van valakire, aki
megnyugtat, aki meghallgat, aki
ismer és tudja jól, min megyek
keresztül. De az ilyen embereket
nem tudom most elérni és nem
tudom mi tévő legyek, nélkülük
teljesen tanácstalan vagyok.
Igazán megérezhetné valaki, bárki,
hogy mekkora felfordulás van a
lelkemben, és hogy ezért
segítségre van szükségem. Igazán
észrevehetné az élet, hogy mindig
csak engem szívat és semmi jót
nem akar adni nekem… Már pedig
azt hiszem, ha így folytatódik
tovább, én már nem kérek belőle.
Nem tudok már örülni az apró
dolgoknak, nem tudom már
eljátszani a felhőtlenül boldog
lényt, nem tudom elhitetni már
mindenkivel, hogy jól vagyok és
erős leszek, mindent átvészelek.
Már nem megy… eddig bírtam, és
várom, hogy vége legyen. Várom,
hogy vége szakadjon mindennek.
Bár tudom, lehetne ennél is
rosszabb az életem… lelkileg
viszont teljesen elrohadok, mert
már nem bírom elviselni a
fájdalmat, amit régóta a szívemen
hordozok.
Valaki figyelhetne végre rám, vagy
csak szorosan magához ölelhetne,
és nem engedne el, amíg nem
nyugszom le és nem áll el
könnyzáporzuhatagom. Valaki
végre, igazán, tényleg
észrevehetne engem és
foglalkozhatna egy kicsit… VELEM!

Miután megírtam a levelet, kitöröltem szemeimből a könnyeket és kisétáltam az ajtón.  Életemben nem fájt még így semmi.  Fájt, hogy egyedül hagyott. De mégis nem bírtam elmenni hogy ne búcsúznék el tőle.
Minseok remélem boldog leszel egyszer nélkülem.
Amint elhagytam közös lakásunkat , rámtörtek az emlékek. Nikor kázen fogva sétálgattunk az utcán, vagy mikor bejelentettük a srácoknak, hogy mi együtt vagyunk.
Mennyit nevettünk és sírtunk együtt, mennyi forró ájszakát éltünk át. De enbek így kellett lennie.