Come be my hero [ Jiyong ] Chapter 2

Reggel szörnyen ébredtél, nem csak közérzeted volt ramaty de még pluszba hozzá mindened sajgott. Többször is fontolóra vetted hogy fel merj-e kelni vagy egyáltalán ülni. Életkedved egyenlő volt a nullával, csak fetrengtél és forgolódtál az ágyban. Elmerengtél a tegnap esti történésekről, még mindig nem tudtad felfogni hogy pont veled történt meg mindez. Mintha egy szörnyű rémálom lett volna, amiből nem tudsz felébredni. Ha nem jött volna az a bizonyos férfi akkor ki tudja most hol ébredtél volna. Lelked nem talált még mindig megnyugvást, teljesen felzaklattak a történtek, szorongás tört rád. Fejedre húztad takaród és a téged körülvevő sötétségbe burkolóztál hogy legalább egy kis időre úgymond elzárkózz a külvilágtól. Magányodban való őrlődésedet Nayeong hangja törte meg, amint halkan belépett a szobába.

-_________? Fent vagy? – kérdezte suttogva. Nem válaszoltál, csak lekaptad fejedről a „védelmet” nyújtó leplet – Jó reggelt – húzott egy aprócska mosolyt arcára.

-Jobbat – dünnyögted orrod alatt. Nayeong leült melléd az ágy szélére, aggódó tekintetével figyelt téged.

-Hogy érzed magad?

-Voltam már jobban is. Semmi erőm nincs – feleltél a plafont bámulva – nem lenne gond, ha ma itt maradnék? Nem igazán merek most kimenni az utcára

-Hát persze hogy maradhatsz – fogta meg a kezed – te bármikor. De mi lesz a munkával?

-Betelefonálok hogy nem érzem magam jól. Mondjuk… tényleg szarul vagyok – sóhajtottál egy nagyot.

-Rendben, csináltam reggelit, kapard ki megad az ágyból és gyere. Együtt megreggelizünk – majd ki is sétált a szobából. Nagy nehezen erőt vettél magadon és kikecmeregtél. Magadra öltötted a mackónadrágot és e a pólót amit még Nayeong adott neked este és kiballagtál. Az asztalon már ott várt rád a gőzölgő kávé és egy hatalmas tál zöldséges rántotta. Csendben megreggeliztetek, alig szóltatok egymáshoz, legalább is te. Az egész napi teendőd annyiból állt hogy a vendégszobában kuporogtál, időd legnagyobb részét alvással töltötted. Időközönként láthatóvá tetted magad mikor megszomjaztál vagy megéheztél, akkor is csak pár perc erejéig. Néha-néha Nayeong megprórált felvidítani jó barátnőhöz méltóan. Jól esett hogy törődik most veled valaki, de nem bírtál engedni. Egyszerűen nem ment.

Még sötétedés előtt rászántad magad hogy haza menj, persze barátnőd kíséretével. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is össze kell szedned magad, hisz holnap újra munkába kell majd állnod.

A másnap reggel valamennyivel tűrhetőbb volt mint a tegnap. Igaz nem voltál csúcsformában, de részben visszatért az erőd.

Kissé hezitálva lépted át az utcára vezető ajtó küszöbét. Cseppet sem figyeltél környezetedre,  semmire és senkire, egyenesen a kávézóba siettél hogy minél hamarabb biztonságos helyen tudd magad.

-Jó reggelt – léptél be felsóhajtva a még teljesen üres üzlethelyiségbe.

-Szia – üdvözölt nagy vidámsággal munkatársad, Eunmi – Meggyógyultál?

-F-fogjuk rá – haboztál, egy pillanatra majdnem elfelejtetted hogy tegnap kicsit füllentettél azzal kapcsolatban hogy miért nem jöttél be.

-Örülök neki. Tegnap már szét untam magam, amiért nem tudtam kivel nevetni egész nap.

-Bocsi Eunmi, de nem vagyok valami fényes hangulatban – mormoltad majd az öltözőbe siettél hogy magadra kapd a munkaruhád. Az első dolgod az volt hogy bepótold a tegnapi elmaradt dolgokat. Úgy félóra múlva már meg is érkezett az első vendég. Picit már felszabadultabbnak érezted magad, de szorongás még mindig volt benned. Bátorságod nem vitt rá hogy kimenj a vendégekhez felvenni a rendelést, így inkább a háttérbe vonultál és a pult mögül figyelted az eseményeket. Nem voltál még felkészülve arra hogy idegenekkel állj szóba. A délutáni óráktól tartottál leginkább, ugyanis déltől indul be igazán a forgalom, mivel Szöül munkás embereinek valamennyi rész ide jön hogy itt töltsék az ebédidejüket.

Társaid már kezdték megelégelni hogy az ücsörgésen és a bámészkodáson kívül nem csinálsz semmi hasznosat.

-_________, most már te is igazán megmozdulhatnál. Reggel óta csak mi ugrálunk! – förmedt rád Meeyon.

-Sajnálom – sütötted le fejed.

-A következő 3 vendég a tiéd, úgy nem lesz harag – ajánlotta fel. Nincs más választásod, így bele kellett menned, hisz nem akarsz a főnöknek csalódást okozni. Mikor észbe kaptál már jött is az első vendéged, óvakodva közeledtél felé, majd habogva felveted a rendelését.

-Na már csal kettő, utána bámészkodhatsz…egy ideig – mondta Meeyon a végét külön kiemelve.

-Bocsi, de nem vagyok jó passzban – motyogtad miközben elkészítetted a megrendelt italt.

-az látszik. De majd megjön a kedved – próbálkozott bátorítani – Már a második is megérkezett. Haladunk – kacsintott majd kuncogva magadra hagyott. Vettél egy nagy levegőt és kivitted a már elkészített forró italt.

-A capuccinója – uram – tetted le elé, majd miután megkaptad a jussodat egy újabb mosolyt erőltetve magadon a  következő vendéghez indultál, aki sapkában ült le. Kicsit még morgolódtál is magadban hogy annyira illedelmes igazán lehetne hogy legalább zárt helyiségben leveszi. Illedelmesség? Inkább hagyjuk.

-Jó napot. Üdvözöllek a Caffe bene-ben – mondtad monoton hangon, mint egy robot aki ezekre az egyetlen szavakra van beprogramozva Rá se néztél, a kis noteszedbe mélyesztetted magad. Félszemmel láttad közben hogy csodák csodájára még is csak lekapja a sapkáját – mit hozhatok? – emelted végül fel a fejed, de amint rápillantottál, lehűltél. Még a levegő is elakadt benned, megkövültél akár egy szobor, még a tolladat is kiejtetted a kezedből

 – Szi-szia – nyöszörögted meglepődötten tekinteted le nem véve róla. Vendéged amint rád nézett tetőtől-talpig végig nézett rajtad majd elmosolyodott. Lehajtott az elejtetted íróeszközödért.

-Hát szia – nyújtotta át neked, miközben arcodat kémlelte még mindig mosolyogva.

-Öhmm….. – motyogtál zavarodottan – a-akkor mit hozhatok?

-Egy erős feketét. Persze csak akkor ha te is hozod ki – könyökölt fel az asztalra.

-Már is hozom – fordítottál hátat és egyből a pulthoz vetted irányod. Amíg készítetted a kávét, olyor érezted magadon a tekintetét. Nem merté hinni a szemednek. Alig telt el egy nap a kis találkozásotok óta és újra felbukkan. Ugyan az a rózsaszínben tündöklő haj, ugyan az a barna csillogó szempár. Na ezt nevezik véletlen egybe esésnek. Fogalmad sem volt hogyan viszonyulj a helyzethez. Kicsit kényelmetlenül érezted magad, de ugyanakkor örültél is hogy újra látod. Szorgalmas munkálkodásod közepette egyszer odatévedt a szemed, de rögvest elkaptad a fejed. Érezted hogy arcod piros színt vesz fel. A természetes nappali fény csak még jobban megbizonyosított hogy megmentőd még annál is helyesebb mint amennyit egy napja láttál belőle.

Miután le próbáltad nyugtatni magad, tálcára téve a csészét vissza sétáltál hozzá.

-Tessék – raktad elébe – esetleg még valamit? – hangszíned egy fokkal örömtelibbnek hangzott.

-Ami azt illeti. Igen – húzta ki a mellette lévő széket – ülj le egy kicsit – kért meg rá kedvesen. Értetlenkedve pislogtál váratlan kérésére.

-S-sajnálom, de nekem a munkámat kell teljesítenem, nem pedig üldögélnem.

-Tíz percbe csak nem halsz bele. És más is fel tuda venni a rendeléseket addig, úgyhogy csüccs – intett a fejével a szék felé.

Fújtál egyet szemet forgatva, majd végül is rávetted magad, így a háta mögött elsétálva helyet foglaltál mellette.

-Na és hogy vagy? Jobban érzed már magad? ________, ügye?

-Igen. Öhm…. Hát… valamelyest jobban, bár még nem tudtam teljesen kiheverni – ismerted be őszintén – tényleg rettenetesen hálás vagyok érte – telt meg könnyekkel a szemed – nem is tudom mi lett volna velem ha te nem teremsz ott.

-Nincs mit megköszönnöd, már mondtam. Amit a világon a legjobban utálok az, az ha egy nőt bántanak. Mellékesen, örülök hogy újra találkoztunk, végre normális körülmények között.

-I-igen – mosolyodtál el halványan, a történtek óta először – egyébként sűrűn jársz ide? Mert eddig még nem láttalak itt.

-Nem, csak ritkán jövök be. Amint az időm engedi.

-Értem – bólintottál aprót.

-Ma estig dolgozol? Remélem tényleg tartod a szavad és vigyázol magadra.

-Nem-nem. Háromkor végzek és egyből rohanok haza, úgyhogy nincs miért aggódni.

-Nagyon helyes – figyelte folyamatosan az arcod, amitől már kezdtél zavarba jönni. Ekkor egy újabb személy lépett be a kávézó ajtaján. Egy köszönöm-öt mormoltál el magadban, mivel már kezdted kínosan érezni magad, hogy le nem vette rólad a tekintetét. Ahogy leült az új jövevény te úgy pattantál fel.

-Bocsáss meg. Csak egy pillanat – kértél tőle elnézést majd mentél hogy kiszolgálhasd az idegent. Miután kivitted a rendelését Jiyong intett neked.

-Mennyivel tartozom?

-Semennyivel. Vedd úgy hogy  a vendégem voltál – kedveskedtél egy kicsit. Meglepetten érte válaszod, de megmosolyogta azt és felállt, így pár centire álltatok egymástól.

-Akkor köszönöm – nézett le szemeidbe. Bólintottál, majd a táskájáért nyúlt.

-Akartam még valamit…..- gondolkozott el feltűnően – Ja, igen. Te tényleg nem tudod hogy ki vagyok? – kérdezte halál komoly fejjel. Meglehetősen furcsa volt számodra hogy ilyet kérdez. Hát  mégis ki lenne? Jiyong, nem? Legalább is így mutatkozott be neked. Értetlenül pislogtál össze-vissza.

-H-hát, ahogy te elárultad, az alapján Jiyong. Mert talán tudnom kéne? – kérdezted nagyot nézve. Kissé meglepődött a válaszodon, látszódott rajta.

-Ja nem, csak..kérdeztem, de mindegy. Nos nekem menenm kell. Nagyon örültem. Bízom benne hogy ismét hamarosan összefutunk. Sőt, fogadni mernék hogy minél hamarabb – kacsintott rád – szabad? – tárta szét karjait ölelést kérve.

Elvörösödtél, amit meg is éreztél. Bólintottál picit, majd félénken karjai közé léptél és gyengéden megölelt. Férfias parfümjének illata rögtön megütötte orrod és mélyen magadba szívtad.

-Jó legyél. Szia – elengedett egy nagy vigyorral és kifelé indult.  

-Szia.

Ez az újra találkozás valamilyen szinten feldobta hátralévő napodat. Amióta távozott Jiyong, néha percekre igaz mosoly ült ki arcodra. Magadnak is alig akartad bevallani, de valahol mélyen nagyon megtetszett neked ez az ember. Van benne valami, ami megragadta lelked, valami megmagyarázhatatlan. Nyúzott hangulatodat felváltotta szorgos munkaságod. Délután fél kettő körül járhatott az óra, túl élted a nagy forgalom első hullámát. A pult előtti bárszéken ücsörögtél a napi újságot lapozgatva. Újabb és újabb ajtó nyitások követték egymást, ám az egyik után valaki megkocogtatta vállad. Rögtön az illető felé kaptad fejed, de nem tudtad hisz kihez van szerencséd, ugyan is sállal takarta el arca egy részét. Sapkát és egy sötét napszemüveget viselt. Mondani sem kell, igen csak megijedtél.

-Nyugi ________! Csak én vagyok – vette le magáról a szemüveget Jiyong. Megkönnyebbültél, már kezdted azt hinni hogy az aznapi támadóid közül valamelyik az. Megfogta karod és e finoman a kávézó azon részéhez húzott ahol nem járkálnak emberek, a raktárhoz.

-Légy szíves legközelebb ne hozd rám a frászt – szóltál rá haragosan.

-Ne haragudj, nem volt szándékos. Csak elfelejtettem mondani valamit. Fontosat – hadarta el komoly hangszínen.

-Megijesztesz – hátráltál el tőle megilletődve.

-Ajj, nyugi. Semmi olyan amitől félned kellene – lépett közelebb hozzád. Két kezed után nyúlt majd úgy húzott magához. Nem tudtad mire vélni ezt a cselekedetét, de minden esetre jól esett közelsége. Érezted amint szíved egyre gyorsabban és gyorsabban ver érintése hatására. Saját magad is szokatlannak tartottad hogy tested így reagálja le ezt a kis semmit tevő tettet. Pillantásod elkaptad róla, zavarodban a kabátja gombjait érdekesebbnek tartottad.  De nem sokáig nézegethetted azokat, ugyanis valami puhát éreztél meg hirtelen ajkaidon, ami ez esetben nem volt más mint Jiyong lágy telt párái. Minden szó nélkül rád tapadt, ezzel beléd fojtva még a levegőt is. Apró érzéki csókokat lehelt ajkaidra. Ha akartál, sem tudtál volna ellenkezni. Magába kerített egy bizsergető érzés, mintha száz meg száz pillangó repkedett volna gyomrodban. Lábaid is beleremegtek édes érintésébe. Egy pillanatig hezitáltál, de nem bírtad cselekedet nélkül hagyni, ezért nagy meglepetésére visszacsókoltál. Gyengéden érintkezett össze ajkaitok, lomha lassúsággal lágyan ízlelgettétek egymás párnáit. Eszed tiltakozni próbált, hisz alig ismerted. Hirtelen elszakadtál tőle, amit ledöbbenve fogadott.

-Ne haragudj, ha letámadtalak volna – kért bocsánatot mentegetőzve.

-Nem, nem arról van szó, csak… - hallgattál el miközben kezeidet tördelted lehajtott fejjel. Magad sem értetted mi ütött beléd.

-Csak? – hajolt le hozzád kérdőn tekintetedet keresve.

- Kicsit túlságosan is váratlanul ért – ismerted be őszintén.

-Ááááh. Már megijedtem hogy valami komoly – lélegzett fel.

-Sajnálom, bocsi – bukott ki belőled kétségbeesetten. Ó, istenem te lány, mi a francot művelsz? – tetted fel magadban a kérdést.

-Most meg miért kérsz bocsánatot? – kuncogta el magát fej rázás közben – igazából most nekem kéne. Tudod, amióta elkísértelek és elindultam egyfolytában rajtad gondolkozom.

-De miért? És mégis min? – értetlenkedtél.

-Nem tudom. Olykor csak úgy eszembe jutsz, ami elég sűrűn van bevallom – tartott egy kis hatás szünetet – esetleg…elkérhetném a telefonszámod? – kérdezte végül szavanként. Nem számítottál erre, de végül is mi bajod lehet belőle. Így hát egy kis cetlit és egy tollat előkapva a zsebedből papírra vetetted a számod és odaadtad neki.

-Köszönöm – húzta széles mosolyra száját – keresni foglak ígérem, de rohanok is, le fogják szedni a fejem. Vigyázz magadra – hajolt ismét közel hozzád, de meg is állt mikor észrevette meglepődöttséged és inkább az arcodra adott egy cuppanós puszit, majd távozott. Mozdulatlanul álltál ugyan azon a szent helyen még mindig ahol pár perccel ezelőtt még meg is csókolt. Hirtelen még a víz is kivet és mondhatni a fellegekben érezted magad.

-Te meg mi a jó eget csinálsz itt __________? – kiáltott rád a folyosó másik végéből Eunmi.

-Cs-csak megnéztem hogy kell-e hozatni valamit – eszméltél fel a rózsaszín ködből ami körülvett téged és az előtérbe indultál lassan. A nap további részében igen csak jobb hangulatod lett, amitől észre sem vetted hogy milyen gyorsan letelt a munkaidőd és már mehettél is haza. A hazamenet is gördülékenyen ment. Majd betoppanva a lakásba rögtön az ágyara vetetted magad. Amilyen nehezen indult a napod olyan jól is végződött. Az a csók, felejthetetlen volt, még mindig érzed valamilyen szinten édes ajkai érintését a tiéden. És amint feleleveníted azt a jelenetet csak még jobban  elmélázol. Te sem hitted volna hogy ennyire magába tud bolondítani egy olyan ember akit, alig ismersz. Telefonodat állandóan kéznél tartottad, vártad már a hívását, mindennél jobban. De csak teltek múltak a napok és semmi. Nem hívott , pedig izgatottan vártad.  Kimondhatatlanul. 

 

~Hyesu